2013. május 5., vasárnap

Soha - Egy gondolat Anyának

Még ma is tisztán látom magam előtt, ahogy a konyhaasztalra borulva sírsz. A terítő szívta magába könnyeidet, amivel enyhíteni próbáltad szomorúságodat. Emlékszem, hogy tehetetlenül toporogtam az ajtóban és azon gondolkoztam, hogy az én erős édesanyám mitől keseredett így el. Előtte sosem láttalak pityeregni, csak a buta romantikus filmek végén vagy azoknak a harmadrangú ponyvaregények olvasása közben, amikkel telepakoltad a könyvespolcokat. Jobban szerettem volna, ha inkább dühöngsz, az nem lett volna ennyire idegen, hiszen jó párszor leszidtál engem is, ha a nem várt eredményekkel jöttem haza. Sápadt bőröd ilyenkor gyorsan kipirult, nyugodtan csillogó kék szemeidben pedig villámok cikáztak. Sokszor nem is mertem bevallani, hogy rossz jegyet kaptam, de nem azért, mert féltem tőled. Az elvárásaidtól rettegtem.
Mindig azt akartad, hogy a legjobb váljon belőlem, egy tükröt tartottál elém, amiben láthattam azt a lányt, akinek elképzelsz és a jövőt, amilyet kívánsz nekem. Persze az irántad érzett mélységes szeretetem miatt hagytam, hogy szépen-lassan átitassa az életemet a megfelelési vágy és az egyetlen célom azt lett, hogy kisajtoljam maximalista énedből: "Büszke vagyok rád." De bármit tettem sehogy sem értem el, hiába a szép érettségi eredmény, a sikeres főiskolai felvételi, az ösztöndíj, mindig azt volt az érzésem, hogy ez neked mind kevés. Aztán meghoztam egy döntést, amit sokáig azért halogattam, mert tudtam, hogy fájdalmat okozok neked. Bármit is tettem, soha nem haragudtál rám, de mindig kiült az arcodra az a mélységes csalódás és lemondás, amitől egyre kevesebbnek éreztem magam. Dolgozni kezdtem és mindig azt mondogattad, hogy elbaltáztam az életem és mostantól nem leszek több, csak egy ruházati eladó, egy hajtógatógép, aki 10-12 órákat talpal a minimál bérért. Soha nem értettem, hogy miért mondod ezeket. Soha nem voltam képes felfogni, hogy miért jó neked az, hogy ennyire nem bízol bennem.
Most biztos azt kérdezed magadtól, hogy miért mindig a rossz dolgokra emlékszem.
Azért, mert igazából sosem értettem meg őket és gyerekként nagyon mély hatással voltak rám. Szomorú voltam, ha nem kaptam meg a játékot, vagy a ruhát, amire vágytam, haragudtam, mert nem engedtél el szórakozni, mert nem támogattál abban, hogy művészeti iskolában tanuljak tovább. Tartottad előttem a tükröt és én évről-évre egyre jobban azt éreztem, hogy nem fogok tudni megfelelni.
Közben pedig minden erőmmel próbáltalak megérteni.
Végül sikerült is. Egykor csak a gyermeked voltam, akinek talán kötelessége az ellentmondás, a követelőzés és az, hogy a saját buta feje után menve tanulja meg az élet játszmáit. Most viszont felnőtt nőként állok eléd, aki talán más utat járt be, mint amilyet elképzeltél, de végül mindenre rájött és csodál mindazért, amit tettél.
Te végig tudtad, hogy mi rejlik bennem, hamarabb felismerted a fejemben lévő mérhetetlen tudásszomjat, mint én. Talán azt is tudtad, hogy eljön az életemben az a pillanat, amikor ráébredek, hogy mindent képes vagyok felfogni, mindent képes vagyok megtanulni, mindent képes vagyok elérni. Tudtad, hogy megszületik bennem a vágy, hogy a legjobb legyek. Tudtad és ezért lökdöstél az iskolában, hogy kiválóak legyenek a jegyeim, ezért hasonlítottál mindig a kollégáid zseni kölykeihez és ezért akartad, hogy maradjak a fenekemen a kollégiumban. Tudtad, hogy ha átengedem magam a lustaságnak, akkor elfecsérelhetem a tehetségem. Tudtad, hogy több és jobb vagyok annál, hogy ruhákat hajtogassak vagy egy pénztárgép gombjait nyomogassam.
Szomorú volt a felismerés, és kiborított a gondolat, hogy elvesztegettem a lehetőségeimet. Néha a hajamat tépem és nem értem miért voltam ennyire tunya és miért nem voltam eléggé kitartó soha.
Ilyenkor te jutsz eszembe. Azt mondtad egyszer, hogy soha nincs késő.
SOHA.
Akárhányszor elkeseredek vagy megijedek, mindig ez jut eszembe.
Soha nincs késő.
Igazából mindig olyan akartam lenni, mint te. Intelligens, komoly, szerény, önzetlen és odaadó nő, aki mindent feláldoz a szeretteiért, még saját igényeit is sutba vágja.
Nagyon nem lettem ilyen. Viszont rátaláltam saját magamra és így már nem vágyom másra, csak, hogy méltó legyek mindarra az energiára és türelemre, amit nevelésembe fektettél. Arra vágyom, hogy miattam már ne legyenek álmatlan éjszakáid és ne kelljen aggódnod. Tudd, hogy helyem van a világban és bárhová kerülök helyt fogok állni. Tudd, hogy ezt neked köszönhetem. Évekig hittél bennem és most, hogy végre én is megláttam az a lányt a tükörben, még erősebbnek érzem magam.
Bátrabb vagyok, mert tudom, hogy mindig ott állsz a hátam mögött és figyelsz.
Soha nem fogsz szem elől téveszteni.
Soha nem fogom elengedni a kezed.

Soha nem fog kiapadni az irántad érzett szeretetem és tiszteletem forrása.

De ígérd meg, hogy soha többé nem fogsz sírni.
Csupán csak a buta romantikus filmeken.









2013. április 11., csütörtök

Pálcika

Ha már úgy is ma van a költészet napja, úgy gondoltam kidíszítem a blogot egy versikével. Saját irományt hoztam ismét és bár nem friss, legalább senki sem foghatja rám, hogy más tollával ékeskedek. Egyébként távol áll tőlem ez a műfaj, ezt is csak egy irodalmi közösség kihívása miatt szültem meg. A feladat nagyon egyszerű volt, egy vers, amiben szerepel a pálcika szó. Az alapötletem megvolt. Egyik este hullaként feküdtem az ágyon és azzal szórakoztattam magam, hogy megfáradt agyam segítségével színezni kezdtem a fehér falakat. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy lesznek a színes csíkokból pálcikák. Szerencsére nem is volt olyan nehéz.



Színes csíkok álmaimban

Sárga-zöld vonalak cikáznak át a kopott fehér falakon,
egymásba fonódva kergetőznek a festékszagú síkságon.

Befestik a képeket..

Az ablakon átkelnek...

Felkúsznak a függönyön...

Elborít a színözön.

Ahogy kezemet a falhoz nyomom,
lassan befonják az egész karom,
mellkasomra rajzolni kezdenek,
pálcikaházat és embereket,
pálcikalovat és fegyvereket,
pálcikavért és tetemeket.

most
a pálcikasereg felém közeleg,
nyakam köré fonnak pálcikakötelet.


2013. április 6., szombat

Kövek


Lassan már két éve, hogy a szülői házban a konyhaasztal felett görnyedve megírtam ezt a kis tanmesét. Mert valójában annak szántam. Egy olyan embernek szól, aki akkor még zárva tartotta előttem lelkének rejtett fiókjait. Egy vita robbantotta ki tollamból azokat a kacskaringós sorokat amikből szépen-lassan megszületett a legkedvesebb irományom. Neki írtam, hogy legyen bátorsága kinyitni szívének legapróbb kamráit is, elsősorban önmaga felé. Másképp nem tudtam volna elmondani, ezért egy képzeletbeli párbeszéd formájában mutattam be neki a világom egy részét és az életemben követett szabályok közül a leglényegesebbet: énünk megismerése és a saját lelkünkben felállított rend megtartása elengedhetetlen ahhoz, hogy megosszuk magunkat másokkal. A megismerés - vagy ahogy az előző bejegyzésben neveztem, boncolás - pedig mindig egy kérdéssel kezdődik. Ezt meg is kapta a történet végén, igazán hatásvadász módon az arcába vágva. 

Nem hiszem, hogy rögtön felelt rá. Megvárt és azóta is együtt keressük a válaszokat. Én pedig megtanultam egy másik fontos szabályt: vannak olyan falak, amiket nem lehet áttörni, csak átugrani. 

---

Kövek

Figyeld meg jól az embereket, akikkel utad során találkozol. Nézz körül a metrón, nézd meg a munkatársaidat, a barátaidat, nézd meg a szerelmedet, a férjedet, feleségedet. Mindenki vállán, hátán ott egy táska. Van, aki könnyedén lóbálja, van, aki egészen megroskad alatta. De mindenki viszi.
Ahogy nő az évek száma, a táska tartalma is folyamatosan gyarapszik. Minden mosolyt, minden örömet és bánatot ott viszünk benne. Egy állandó kiegészítő, egy örök társ. A legnagyobb kincs és a legerősebb átok egyszerre. Este bedobhatod az ágyad alá, de reggel ez az első, amit magadra veszel.
Sokan vannak, akik nem nyitják ki a táskájukat senki előtt, vagy ha igen, akkor is csak felületesen engednek belepillantani. De legalább egyszer az életben mindenki találkozik valakivel, aki előtt az utolsó kavicsot is ki meri majd pakolni.

- Mi ez a sok színes golyó, cukor és szivárványforgács, Kedvesem?
- A cukorkák és a csokoládédarabkák a barátaim és az ismerőseim, mindazok, akik örömet okoztak és ezzel megédesítették a mindennapjaimat. A színes golyócskák a családom tagjai, akiket szeretek és beragyogják az életem. A szivárványforgács pedig a sok élmény, a mosolyok, minden egyes alkalom, amikor hangosan nevettem, amikor magadhoz öleltél, amikor megcsókoltál, vagy amikor a napfény megcirógatta az arcomat. Nézd, mennyi van belőle, szinte tele van vele a táska.
és mik ezek a ragyogó csillagok?
- Ezek az álmaim. Néha sajnos kialszik némelyik, de van, amikor újak kerülnek a zsákba. A lényeg az, hogy soha nem fogynak el.
- Mi történik, ha valóra válnak?
- Gyémánt darabok lesznek. Azokból is van nálam, ott ragyognak a színes forgácsban.
- Milyen gyönyörű, így kiterítve. Hogy ragyog az egész. … De mi ez a sok kavics, mi ez a sok hatalmas kő? Szürkék és feketék. Görcsösek és élesek.
- Mit érzel, amikor hozzájuk érsz?
- Égetik a tenyerem.
- A könnyeimet tartod éppen. A fájdalom, a kétségbeesés, a düh könnyeit. Fáj neked is, mert miattad is ejtettem jó párat. Minél nagyobb egy darab, annál nagyobb csalódást éltem át, amikor a táskámba raktam őket. Azok a nagyok ott legalul a legnagyobb sebeim.
- Ismerős kövek.
- Ha félek, hozzád vágom őket. Teljes erőmből megdoblak vele, hogy érezd mennyire fáj. Még akkor is ezt teszem, amikor tudom, hogy nem akarsz bántani.
- Nehezek?
- Van, hogy egyáltalán nem is érzem a súlyukat. … De van, hogy alig bírom megemelni a táskámat miattuk.
- Dobjuk ki őket!
- A kicsiket könnyen kilehet, de a nagyobbak beleragadtak az anyagba.
- Akkor mit tudunk tenni?
- Annyi szivárványt, gyémántot és cukorkát dobok rá, amennyit csak tudok. … És van a táskámban egy rejtett zseb is. Nézd, mi van benne.
- Egy aranyrög.
- Ez a hitem. Mindig magamhoz szorítom, ha valami bánt. Elönt fénnyel és bizakodással.
- Vajon nekem is van ilyenem?
- Nem tudod?
- Nem vagyok biztos benne. Még soha nem mertem alaposabban belenézni a táskámba.
- Ha lesz elég bátorságod és erőd, hogy megtedd, én segítek. A kövek miatt muszáj. Mindenkinek vannak kövei. Van, akinek sziklái, sőt hegyei. Tudnod kell, mit viszel, mielőtt még idő előtt beleroskadsz. Tudnod kell, mert csak akkor enyhítheted a súlyát. Látod, én tudom. Nevükön nevezem mindet. Küzdök ellenük, de már egyre ritkábban támadnak rám és egyre gyorsabban győzők felettük. Én már ismerem őket.
...
De te tudod, mit cipelsz?


2013. február 12., kedd

Boncolás

Amikor legutoljára beszéltem Anyával elmondtam neki, hogy meglepően sok bátorság kell ahhoz, hogy megosszam másokkal a gondolataimat. Beismertem, hogy minden alkalommal egyre nagyobb bennem az izgalom a visszajelzések miatt és azt is, hogy lehetetlen hozzászokni a kedves szavakhoz amiket kapok. Csak egy kattintás, mégis sok erőt kell gyűjtenem hozzá.
De anyának a bloggal kapcsolatban más kérdés rágta a fülét. Rövid vallomásom után is csak egy dolog foglalkoztatta:
- Nem félsz, hogy túl sokat adsz önmagadból?

Sokat gondolkoztam ezen, de a véleményem azóta sem változott.
Íme:

*

Nem Anya, nem félek. Bátran köpködöm ki az érzéseimet, egy pillanatra sem állít meg annak a lehetősége, hogy valamit titokként magamba zárjak. Úgy képzeld el, mint egy műtétet. Ahogy az orvosok egy testet, én ugyanolyan gondosan és alaposan vizsgálom meg a lelkemet mozgató rugókat és nem sajnálom megosztani másokkal kutatásom eredményeit.
Az operáció lényege, amit mindig otthon és egyedül végzek az, hogy fel-alá járkálok a hálószobában és hangosan beszélek. Lehet, hogy nem egy hétköznapi tevékenység és biztos van, aki ezt hallva egyből megbélyegezne a félkegyelmű jelzővel, de én mégis iszonyatosan hasznosnak vélem a folyamatosan hullámzó gondolatok kimondását. Mivel egyedül vagyok, az elhangzottakat nem kell szépítenem, nem kell úgy fogalmaznom, hogy mindenki megértse. Csak hagyom, hogy kiáradjon belőlem minden, amit másoknak vagy mások előtt nem tudok elmondani. Aztán a percekig tartó monológ hálóján egyszer csak fennakad egyetlen mondat. Ha utána már nincs mit mondanom, akkor tudom, hogy megtaláltam, amit kerestem. A szoba elcsendesül, de belül hallom, hogy visszhangzik újra és újra az utolsó szó. Itt kezdek neki a boncolásnak. Tudni akarom, hogy honnan jött, hogy mit jelent, hogy miért bukkant fel, hogy miből született. Annyi kérdést teszek fel amennyit csak lehet és akkor végzem sikeresen a feladatom, ha mindegyikre megkapom a legőszintébb választ.
Így, saját kutatómként teljesítem az élet egyik legfontosabb küldetését: Önmagam megismerését.

Azt gondolom, hogy az emberek nagy többsége sokkal jobban szeret mással foglalkozni, mint magával. Saját lelkünk ápolása eltörpül minden más dolog mellett és inkább elhessegetjük a problémáinkat valami jól kitalált, nyugtató hazugsággal, csak ne kelljen szembenéznünk a bennünk lakó igazsággal. Kifogásokat gyártunk és felszínen azzal biztatjuk magunkat, hogy nincs semmi baj, minden rendben működik. De mit rejtegetünk a mélységben?
Számomra fájdalmas élmény volt szembenézni azzal, hogy életem unalmas és egyhangú napjai lassacskán hetekbe, hónapokba és évekbe fonódtak egybe, magukkal rántva az örökké forgó mókuskerékbe. Szomorúan ismertem be, hogy semmit nem tettem azért, hogy értelmet adjak a reggeli ébredéseknek. Először kétségbeestem a saját vallomásomat hallgatva és meg sem próbáltam kiutat találni belőle. Ez egy nehéz, de szükséges időszak volt. A legváratlanabb pillanatokban tört rám a sírás és mindig azt éreztem, hogy összepréselnek a körülöttem magasodó falak. Labirintusba kerültem, sűrű köd vett körül és nehéz volt elindulni a helyes út felé.
De sikerült, mert úgy döntöttem, hogy mielőtt végleg maga alá temetnek a téglák, inkább kitörök abból a picinyke, nyomasztó dobozból, amiben éltem. Így megtanultam, hogy nem csak ahhoz kell a bátorság, hogy elismerjük, ha valamit rosszul csinálunk, hanem ahhoz is, hogy változtatni tudjunk rajta.

Magányosan eltöltött időm nagy részét az önelemzés teszi ki és ezt a folyamatot szeretném megosztani másokkal is. Hiszek abban, hogy a legfontosabb, amit megtehetünk magunkért az az, hogy ügyelünk saját békénkre és lelki egészségünkre. Hiszek abban is, hogy a mások kritizálására és az elégedetlenkedésre fordított idő és energia sokkal hasznosabb lenne, ha önmagunk építésére használnánk fel. Adni szeretnék és mivel másom nincs, így az élményeimet, az érzéseimet, a gondolataimat nyújtom át másoknak. Legyen akár jó barát vagy idegen.
Ezt pedig csak totális őszinteséggel és félelem nélkül érdemes csinálni.

... és egyébként is. "Az erős nem fél. Csak a gyenge."








2013. január 31., csütörtök

Fald fel!




Tavaly télen született meg bennem a Fald fel! alaptörténete. A munkahelyemről ballagtam hazafelé és nagyon éhes voltam. Az egyik villamos-megállóban megláttam egy lányt, aki valami süteményt majszolgatott. Miközben azt éreztem, hogy üresen korgó gyomrom nemsokára önmagát kezdi el emészteni, arra gondoltam, hogy most feltudnék falni egy egész pékséget vagy a csajt a kezében tartott finomsággal együtt. Ekkor lépett akcióba a gondolat-hadsereg és súgta meg nekem egy még nem létező iromány "poénját". 
Az elkövetkező napokban kis mozaikokból próbáltam összerakni a kész alkotást. Szerencsére találtam egy irodalmi pályázatot, amit egy lelkes amatőr csapat által működtetett oldalon hirdettek meg, "Újévi fogadalmak" címmel. Ez volt a végső lökés, hogy megírjam főhősöm, a túlsúlyos Tina történetét. 
A zsűrinek kikiáltott hobbi írók véleménye vegyes volt. Egyikük még azzal is "megvádolt", hogy diszkriminatív vagyok az elhízottakkal szemben és ezzel az írással kemény ítéletet mondok felettük. Szó sincs erről és szerencsére a többi tagnak is egyértelmű volt, hogy semmi más célja nincs ennek a sztorinak csak az, hogy meghökkentsen és picit sokkoljon.
Ha idéznem kéne a kritikákból, csak egy mondatot emelnék ki:
"Különleges agyad lehet, ha ilyenekért rajongsz."
Ilyen szépen még senki nem fogalmazta meg, hogy épelméjűségem megkérdőjelezhető. 


 Fald fel!

            

Az összekoccanó pezsgőspoharak és a hangos újévi üdvözletek vegyülete még jobban elmélyítette Tina szívében a sajnálatot önmaga iránt. Megint megpróbálta. Eljött a munkatársai által megszervezett bulira és ismét ő volt az, aki magányosan üldögélt a büféasztal mellett. Hogy csökkentse az egyedülléttel járó szomorúságot, folyamatosan elvett valamit a szomszédos finomságok közül. Az evés egy időre mindig segített neki abban, hogy arrébb söpörje a problémáját, de nagyon jól tudta, hogy végső megoldást soha nem fog nyújtani. Felemelkedett a székről, és közel 130 kilóját cipelve elindult a mosdó felé.
A „Vigyázz, egy tank!” kiáltás és az ezt követő hangos kacagás után meggyorsította lépteit és úgy húzta be maga után a toalett ajtaját, mintha az megvédené a kollégái gúnyos megjegyzéseitől. Meg úgy általában az emberekétől. Ahányszor kilépett az utcára azt érezte, hogy mindenki nevet rajta. 
Belenézett a tükörbe, ami éppen akkora ellensége volt, mint saját teste és most is, mint minden évben, megtette újévi fogadalmát: „Nem bírom már. – mondta - Lefogyok. Vékony, sportos és szexi leszek. Idén más lesz. Mától minden teljesen más lesz.”
Kiosont búvóhelyéről és a keskeny folyosóra fordulva, felkapta kabátját és kilépett a lakásból. Tudta, hogy senki nem fogja illetlennek tartani, hogy nem köszönt el, mert biztos volt benne, hogy senki nem veszi majd észre, hogy elment.
Amikor kiért az utcára arra gondolt, hogy hívnia kéne egy taxit, de aztán mégis úgy döntött, hogy kihasználja az üres utcák védelmét és elsétál hazáig. Elvégre fél óra alatt otthon van. Persze ennyi időt nem tud egyhuzamban menni, ezért negyed óra után már le is ült egy padra. Lehajtott fejjel duzzogott, amikor egy erősebb szél a lábaihoz sodort egy lapot. Újságból kiesett oldalnak tűnt, fejlécén nagy piros betűkkel: „Problémája van a súlyával? Hívjon Minket, Mi segítünk!” Alatta pedig: „ A Hét Főbűn Társaság legújabb terméke, a fékevesztett zabálás ellenszere: a Fald fel! tabletta. Már egyetlen darab látványos súlycsökkenéshez vezet. Ne habozzon! Hívjon minket már ma!” Utána pedig a telefonszám. Tina összehajtotta és a zsebébe csúsztatta a hirdetést. „Holnap felhívom őket!”- ígérte meg magának és új reményekkel telve folytatta útját hazafelé.
     
Másnap reggel, ahogy kinyitotta a szemét rögtön a telefonja után nyúlt. Amikor meghallotta, hogy kicsörög, arra gondolt, hogy talán nem is veszi fel senki, hiszen mégis január 1-je van. De tévedett. 
- Hét Főbűn Társaság! - szólt bele egy vidám férfihang.
- ööö.. Üdvözlöm, én Tina Jerkins vagyok és egy újságban találtam meg a hirdetésüket a fogyókúrás tablettáról és...
- Minden bizonnyal felkeltette az érdeklődését!
- Így van és...
- Esetleg szeretne belőle rendelni?
- öööö Igen ... ha lehetséges..
- Természetesen! Már ma elküldjük Önnek a terméket és mivel Ön pontosan a 100. vásárlónk, teljesen ingyen számítjuk fel az első adagot! A használatáról és a lehetséges mellékhatásokról a tájékoztatóban minden információt megtalál. Köszönjük, hogy termékünket választotta! Viszonthallásra!
- De... - már nem tudta folytatni. - Nem kellett volna cím?
Megpróbálta még egyszer tárcsázni a számot, de hiába csörgött, senki nem vette fel. Délután a sokadik próbálkozásra már biztos volt benne, hogy átverés az egész. Belemerülve, hogy ismét valami rossz vicc áldozata lett, magához vett egy hatalmas zacskó chipset és a tv-t bámulva rágcsálni kezdte. Már majdnem kivégezte az egész adagot, amikor valaki csöngetett. Elcsoszogott az ajtóig és a kémlyukon keresztül látta, hogy egy szállító áll ott, kis csomaggal a kezében.
- Jó napot! - nyitott ajtót.
- Üdvözlöm! Ön Tina Jerkins?
- Igen.
- Csomagot hoztam a Hét Főbűn Társaságtól. Kérem, itt írja alá és máris átveheti a küldeményt.
- Köszönöm.
Kezében az apró dobozzal visszatelepedett a tv elé és olvasgatni kezdte a mellékelt tájékoztatót. "Ön a Fald fel! tablettát tartja a kezében. Ajánlott napi adag: 1 tabletta, étkezés előtt. Figyelem: mellékhatásként rosszullét léphet fel. Ennek ellenére semmi esetre se szakítsa meg a kúrát! Köszönjük, hogy termékünket választotta!"
Tina estig várt, hogy bevegye az első pirulát, aztán hozzá is látott bőséges vacsorájához, ami két rántott csirkecombból, egy extra adag sült krumpliból és ketchup-ból állt. Desszertként pedig a szokásos csokoládés-epres jégkrém, minimum fél dobozzal.  


Másnap reggel émelyegve ébredt. Izzadtan kelt ki az ágyból és forgott vele az egész világ. A gyomra különös táncba kezdett és tartalmát fel-feldobta a nyelőcsövéig. Fél óra szenvedés után úgy döntött, hogy telefonál a munkahelyére, hogy ma nem tud bemenni. A főnöke nem volt megértő. Soha nem volt az. Persze, ha olyan lenne, mint a titkárnője: hosszú combú, barna bőrű és babaarcú, még ajándékot is küldene neki, hogy gyorsabban gyógyuljon.
Bánatában máris a konyha felé vette az irányt, úgy gondolta, ha eszik egy kicsit talán jobban lesz. De az étel valahogy nem csúszott le a torkán. Imádta a sarki pékségben kapható csokis croissant, most viszont tömény undort érzett a gondolattól, hogy beleharapjon. „Mellékhatás.” –gondolta és erőszakkal tömni kezdte magában a süteményt.  Mikor az utolsó falattal is végzett, végleg feladta a küzdelmet a rosszullét ellen és öklendezve a wc-re menekült.
Nem tudott ebédelni és vacsorázni sem. Hiába sorakoztak előtte a finomabbnál finomabb ételek, mindegyik gusztustalan, ehetetlen mócsinggá vált a szemében. Így ment másnap is, és azután hetekig. Amikor nem tuszkolta magába az ételt jobban lett, de az éhsége nem akart csillapodni. Új ízre vágyott és sehol nem találta meg azt, amire szüksége volt. 

Az emberek már nem gúnyolódtak rajta. A hirtelen fogyástól megereszkedett bőre, a folyamatos éhség és rosszullét miatt beesett arca, karikás szemei, félelmetessé és torzzá változtatták külsejét. Amikor elfogyott a gyógyszere, úgy döntött rendel még egy dobozzal. Előkereste a hirdetést és tárcsázott. „Az alábbi számon előfizető nem kapcsolható.”- mondta egy bájos női hang. Tina megrémült. Az interneten próbált valamilyen elérhetőséget találni, de esélytelen volt. A Hét Főbűn Társaság és a Fald fel! tabletta, mintha soha nem létezett volna. Kétségbeesve rohant le az utcára, mintha abban reménykedne, hogy egyszer csak felbukkan a különös kompánia logója valamelyik háztömbön. Késő volt már, senkivel nem találkozott, akitől segítséget kérhetne. Az éhségtől szédelegve vonszolta magát lépésről lépésre. Nem vonzották a hamburgeres plakátot, az élelmiszer reklámok, úgy érezte semmi nem csúszna le a torkán.
Aztán meglátott egy lányt, aki szemből közeledett felé. Alacsony és dundi volt. Vastag combjain majd szétfeszült a nadrág, rövid kabátja alól kilógott úszógumija. Tinának korogni kezdett a gyomra és összefutott szájában a nyál. Különös vágy ébredt benne, hogy beleharapjon a zsenge húsba. Amikor a lány elsétált mellette, megérezte illatát, és hirtelen már nem tudott uralkodni az ösztönein. Rávette magát és foggal – körömmel tépte le róla a kabátot, a pulóvert, az összes akadályt, amit elválasztotta az ízletes falatoktól. A lány sikoltott és védekezni próbált, de a lényben, aki hajdan Tina volt, emberfeletti erő gyűlt össze, így semmi esélye nem volt a mellkasába harapó fogak ellen.
Amikor már áldozatából csak egy felismerhetetlen csontos-véres kupac marad, a szörny érezte, hogy csökkenni kezd az étvágya. Már semmi nem emlékeztette emberi mivoltára, mégis felismerte a közelében álló köpcös kis alak hangját. 
„Köszönjük, hogy termékünket választotta.”- mondta régen.
- Gyere Drágaságom! – szólt most a lényhez, ami négykézláb kúszott oda gazdájához. – Mostantól soha nem fogsz éhezni. – ígérte új kedvencének és lassan haladva eltűntek a sötétségben.

2013. január 24., csütörtök

Yasmin Levy

Yasmin Levy egy izraeli énekesnő. Ennyit tudok róla, de a történetem szempontjából ez bőven elég. Neve hosszú idő után tegnap ugrott be először, amikor kolléganőm, Mariann tágra nyílt szemekkel és őszinte áhítattal a hangjában nekem szegezte a kérdést:
- Te tanultál flamencózni?
Rögtön el is mondtam neki, hogy eléggé rövid kapcsolatom volt ezzel a csodálatos táncstílussal. Rossz élethelyzetben talált rám és szenvedélyessége nem nyúlt át a védelmezőn magam elé húzott fal mögé. 
Egyetlen egy alkalmat kivéve.

*

Természetesen a csalódás kesernyés érzése nem volt ismeretlen számomra. Nem először fordult elő, hogy a kapcsolatom egy másik lány miatt ért véget, és nem ez volt az egyetlen eset, amikor amúgy is csekély önbizalmam cafatokban lógott le rólam. De soha nem tudtam haragudni ezért, mert a múltamban én sokkal aljasabb dolgokat tettem meg mással, bár soha nem a rosszindulat, inkább a naivitásom vitt tévútra.
Sokszor megtörtént már, mégsem lehet hozzászokni soha.
Azt gondolom, hogy nem az a pillanat nehéz, amikor kimondjuk: legyen vége. Ez a pár szó csak előjáték. Úgy tekintek rá, mint valami kezdő löketre, ami felkészít a soron következő érzelmi hullámzásra. Meghallom a "rajt" kiáltást és ugrok a mély, háborgó, sötét tengerbe. Tudom, hogy egyszer kiúszom belőle, de közben néha hagyom majd, hogy elnyeljen a víz. Az egyetlen pozitívum, hogy egyre bátrabban vetem bele magam, mert tudom, hogy valami apró csoda folytán megtalálom azt a csónakot, ami segít átjutni a túlsó partra.
Ezekben a picuri varázslatokban mindig az a legszebb, hogy onnan jönnek, ahonnan soha nem várnád. Egy ismeretlen ember bátorító mosolya, egy hangosan kimondott gondolat, egy önmagunknak tett őszinte vallomás, egy könyv szavai, egy dalszöveg, egy táncmozdulat.

A táncra eleinte csak hobbiként tekintettem, majd megszületett bennem a vágy, hogy hivatásommá váljon. Ez az álom sajnos fennakadt az anyai védőhálón, de a szerelem a mai napig töretlen. Az írás után számomra a tánc a legfontosabb önkifejezési eszköz. Nem csak jókedvemben, negatív hangulatban is szeretem magamból "kitáncolni" az érzéseket, így amikor egyre nagyobbra nőtt bennem a feszültség a szakítás miatt, előálltam azzal az ötlettel, hogy a szobában történő riszálást lecserélem egy tánciskola kopott termére és  megtanulok flamencózni.
A döntés jó volt, csak rosszkor hoztam meg. A szakításkor kimondott szavak után eljött a cselekvés ideje. Új albérletet kellett keresni és menni. Még a kereséskor sincs gond, főleg, hogy ha nem akarnak egyik napról a másikra kidobni a régi otthonodból. A "menni", az a bitang nehéz.
Költözni, csomagolni. Itt jelenik meg a szakítás teljes lényegében. Tárgyakat használva próbálod magad kitépni a közös életből. Lepakolod a polcról a ruhákat, a bögréket, tányérokat, CD-ket, könyveket. Minden tele lesz üresen tátongó lyukakkal, halovány sóhajként jelezve, hogy egyszer volt ott valami.
Talán menni jobb is, mint egy ilyen lakásban maradni.

*

A távozás fájdalmától és az elválás súlyos érzésétől kábultam álltam a teremben a hatalmas tükör előtt a csoport többi tagjával körülvéve. Nem volt sok kedvem felemelni a kezeimet a bemelegítéshez, de szigorú oktatónk biztos rögtön kiszúrta volna, ha csak félgőzzel dolgozom. Megmaradt önbecsülésemet és erőmet összekuporgatva kezdtem el csinálni a már megismert mozdulatokat és közben folyamatosan arra koncentráltam, hogy még véletlenül se találkozzak össze saját tükörképemmel.
Később láttam azt, hogy a tanárnő nagy karmozdulatokkal és hatalmas elánnal magyaráz valamit nekünk a zenéről, amire nemsokára elpróbáljuk az eddig tanult koreográfiát, de, hogy mit mondott az nem jutott el hozzám. Egy gombnyomással elindította a muzsikát és beálltunk a kezdő pozícióba. Lassan kúszott felém a lágy dallam, óvatos volt, nem akart keresztülvágni rajtam. Szépen csendben ért el hozzám, de amikor célba ért, nagyot ütött.
Yasmin Levy hangja betöltötte testem minden porcikáját. A dalából kifakadt fájdalmas könyörgés összefonódott a kecses csuklómozdulatokkal. Lágyan egymás után futó ujjaimból tört elő siralma, sarkaim az ő erejének ritmusára ütődött a parkettára.
Megtörtént a csoda.
Belesikította a fülembe,
hogy bármit teszek soha nem óvhatom meg magam a csalódásoktól,
hogy az örömmel kéz a kézben jár a bánat, a szerelemmel a fájdalom,
hogy nincs egy se, aki ne tudna darabokra törni,
hogy a múlt sebeit csak én tudom bekötözni, nem várhatom el, hogy más hozza helyre azt, ami elromlott bennem.
De közben megsúgta azt is, hogy muszáj újra megtenni. Odanyújtani mindenemet azzal a biztos tudattal, hogy ha kell, bátran visszaveszem majd. Akármennyire félek tőle, nem szabad elfelejtenem, hogy szerelmet csak őszintén szabad játszani.

Hihetek abban, hogy Yasmin Levy hangjának igézete vezetett át a túlpartra.
De hihetek abban is, hogy ez a varázslat bennünk él és ha csak egy pillanatra is elfelejtjük önmagunk sajnálatát, átengedhetjük magunkat a világ gyönyöreinek, a zenének, a táncnak, az éneklésnek, és így a bennünk rejlő ősi bölcsesség átsegít mindenen.
Mindenki döntse el, hogy miben hisz.
Én magamban hiszek.







2013. január 19., szombat

Teremtés

Mindig is szerettem elmerülni a saját világomban. Nem azért, mert közömbös vagyok az engem körülvevő környezet iránt, sőt éppen ellenkezőleg. Inkább az az elképzelésem, hogy a gondolataim folyamatosan lesben állnak és alig várják, hogy rám vessék magukat. Soha nem várakoztatom meg őket, mert a leghétköznapibb apróságok is képesek kizökkenteni a megszokott rutinfeladatokból. Elég egy pindurka félrelépés, felnyílik a gát, elárasztják a fejemet és bekapcsolják a zombi üzemmódot. Zsuzska ilyenkor se lát, se hal, és a reakcióideje is jelentősen megnő. Bár tény, hogy soha nem vagyok biztonságban tőlük, de nagyon szeretem őket. A legtöbbjük pozitív, örömteli, vidám és gyakran csodálatos emlékeket segítenek felidézni.
A bevezető után gondolom nem lep meg senkit, ha elárulom, hogy a hétfő reggeli hóesés engem egyáltalán nem ejtett kétségbe, ugyanis ahogy az első hópehely kényelmesen elhelyezkedett az orrom hegyén, én rögtön élőhalott funkcióra kapcsoltam.
Mentünk, mentünk, vissza a múltba.
 *
Nem tudom felidézni, hogy kisgyerekként szerettem-e a havat. Nem emlékszem, hogy a szívemnek oly kedves miskolci panelház negyedik emeletén lévő, tizennégyes ajtó mögötti lakás pöttöm lakója érzett-e vágyat arra, amikor meglátta ablakából az utcákat borító friss fehér takarót, hogy magára kapja overallját és a játszótérre szaladva belevesse magát az első hóbuckába. Emlékeim egyre szakadtabb hálóján egyetlen olyan kép ragadt meg, amiből arra tudok következtetni, hogy valamennyire engem is elvarázsolt a tél puha ajándéka.

Amikor leesett a hó, apa mindig előkotorta a pincéből a szánkót és azzal mentünk öcsiért az óvodába. Bár vidám kölykök voltunk és édesapám se volt soha egy mogorva ember, sokkal jobban éreztük magunkat a saját csendünkben. Kísértetiesek és rejtélyesek voltunk ahogy siklottunk hazafelé a néma utcákon, csak apa csizmája és a szánkó talpa alatt megtörő hó roppanását lehetett hallani. Néztem a házak bezárt ablakait, a köztéri lámpák halovány fényét és képzeletem egyre nagyobb szárnycsapásokkal emelt ki valóságból. Egy ilyen alkalommal, amire annyira elevenen emlékszem, mintha nem rég történt volna, pedig még csak 10 éves forma lehettem, megszületett a fejemben három különös alak története, akiket még felnőttként sem felejtettem el és akik a mai napig türelmetlenül várják, hogy papírra vessem meséjüket.

Születésüknél még nem gondoltam, hogy ilyen felelősségteljes bármit is megalkotni. Létrehozni őket könnyű volt, de évekig követtek, tűrve a folyamatos alakítást, amíg elnyerték végső formájukat. Utána már szinte követelték, hogy vezessem őket végig az útjukon, álmodjam meg köréjük a világot, segítsek nekik gondolkodni, beszélni. 
Olvasás közben is ragaszkodunk egy-két szereplőhöz, és a történet végén néha az is előfordul, hogy tovább lapoznánk, de az író már nem hajlandó tovább osztozni velünk a kalandokban. A saját hőseinkhez még erősebben kötődünk. Őket mi teremtjük meg. Azt a külsőt viselik, amit mi adunk nekik. Mi találjuk ki, hogy milyen színű a szemük, a hajuk, milyen a bőrük, milyen magasak, milyenek a vonásaik, mi sugárzik a tekintetükből. Amit mondani szeretnénk, azt fogják ők elmesélni. Hazudnak is, ha nekünk úgy tetszik. Beszélhetnek csúnyán, de lehetnek az ékesszólás bajnokai. Akár gonoszak, akár kedvesek, akár kegyetlenek, akár önfeláldozóak, akár angyalok, akár ördögök, akár szörnyek, akár szépségek, akár  hétköznapi személyek, akár nemlétező életformák, akármilyenek, ők a mieink.
Miközben lassacskán megmutatkoznak teljes valójukban, kicsit olyan érzés, mintha eljátszanánk Istent.
Majd kezdünk egyre jobban vágyni arra, hogy mások is megismerjék őket. Egyre izgalmasabb, érdekesebb, elgondolkodtatóbb helyzetekbe csöppennek, és mi égünk a vágytól, hogy ezeket mindenki átélje velük együtt. Szeretnénk, ha hallanák a szavaikat, gondolataikat, hogy érezzék örömüket, fájdalmukat.
Bennem mindig élt a vágy, hogy átnyújtsam őket az embereknek, de emellett a félelem is felütötte a fejét. Talán ez a magyarázat arra, hogy bár az elmúlt pár évben kétszer is neki kezdtem az írásnak, ahogy elmerültem a történetben, mindig elveszítettem a bizalmamat, az önmagamba vetett hitet. Pedig sosem álmodtam arról, hogy én leszek a következő J.K.Rowling vagy Neil Gaiman. Nem-nem, ahhoz egy kicsit több bennem a realitás és az alázat.
Görcsöt kaptam attól az érzéstől, hogy mit fognak gondolni erről az egészről mások.

Biztos vagyok benne, hogy rengetegen vagyunk, akik félnek a család, a barátok, az ismerősök, az idegenek reakcióitól. Pedig gyakran nincs is okunk a szorongásra, mert a családodnak úgy is tökéletes leszel, bármit is csinálsz, a barátaid, az igazi barátaid úgy szeretnek, az őrült gondolataiddal együtt, ahogy vagy. Az ismerőseid és az idegenek közül úgy is lesz, aki elégedetlenkedik majd, a világ tele van önmagát kritikusnak képzelő emberekkel (én is közéjük tartozom), vagy megküzdesz velük, vagy elmenekülsz.
Vagy lesz erőd vagy nem.
Vagy lesz kitartásod, vagy nem.

Vagy lesz bátorságom, vagy nem.

Úgy döntöttem, hogy lesz, és erre biztatok mindenkit, aki csak az otthon védelmében mer alkotni, legyen szó írásról, táncról, éneklésről, rajzolásról, festészetről, fotózásról, zenélésről, ékszerkészítésről, bármiről, amiben valami újat hozhat létre.
Határtalanul fantasztikus érzés a teremtés. Leírhatatlan gyönyör és büszkeség, amikor valami úgy sikerül, ahogy elképzelted, megálmodtad. Miért rejtenéd el mások elől?
Légy büszke arra, amid van és használd.